Lelkes helytörténészek és sokszor talán kevésbé lelkes tanácsi dolgozók 1945 negyedszázados évfordulójára a legtöbb község történetét megírták, kidomborítva a „felszabadulás” óta eltelt évek eredményeit. Noha a hivatalosan elvárt narratíva és a helyi tapasztalatok összeegyeztetése koránt sem volt problémamentes,[1] a dolgozatok közül mégis kirí a Jászfelsőszentgyörgy történetét taglaló mű. „Az embertől függ minden” címet viselő és „Egyetértésben” jelige alatt megírt dolgozat[2] több mint harmada ugyanis a községtörténet egy sajátos vetületével, a közelmúlttal, azon belül is a téeszvezetők hatvanas évekbeli viselt dolgaival foglalkozik. A szerzők kiléte és motivációja nem ismert, így csak az értelmezési keretek lehetőségeivel foglalkozhatunk. Adja magát a magyarázat, hogy a dolgozat személyes elégtétel, esetleg azzal a szándékkal készült, hogy a kontraszthatás által a megíráskor tisztségben lévő téeszelnököt még kedvezőbb színben tüntesse fel. A személyes elégtétel motivációjának valószínűségét növeli, ha az elbeszélés módját összevetjük a korabeli panaszlevelekkel:[3] számos ismétlődés, formai elem vagy a tagság nevében megfogalmazott beszédmód egyaránt a korabeli panaszlevelek hangnemével rokonítja az írást, még ha terjedelmesebb formában és egy helytörténeti munka formájában is. Tanulságos vizsgálni a történet dinamikáját, a szereplők jellemzését is: a téeszelnököket mint herdáló, a szocializmus ügyét eláruló embereket látjuk, miközben ellenpontjuk, a „felszabadulás utáni” első bíró, népmesei bölcsességű öregemberré magasztosul. Érdekes adalék a téeszelnökök sötét ábrázolásához, hogy a kilépési szándékok országos méretű hullámait egyértelműen a monogrammal jelölt elnökök konkrét cselekedeteihez köti.

Rendszerkritikus írás-e a következőkben közölt dolgozat-részlet? A község felett álló autoritások időnként korrigálóként, jószándékú beavatkozóként jelennek meg, de a záró bekezdésben a járás már egyértelműen negatív ábrázolást kap. Elejtett utalások alapján a dolgozat valamikor a hetvenes évek első felében készülhetett: ez az időszak, amikor a téeszvezetők ellen országos szintű fellépés zajlik. Mindezen folyamatokkal a szakirodalmi feldolgozáson túl[4] a szépirodalom is foglalkozott. Galgóczi Erzsébet két hetvenes évek elején kiadott kisregénye közül a Pókháló egy nagyvolumenű terveibe belebukó téeszelnök sorsát rajzolja meg, a Kinek a törvénye? viszont már a nagyhatalmú téeszelnök olyan visszaéléseivel foglalkozik, amelyeket levéltári források alapján csak az utóbbi években vizsgált a szakirodalom. [5] Akármilyen szemmel olvassuk is azonban a dolgozat most bemutatott fejezetét (A vezetés, a tagok, az emberek), arra mindenképpen jó lehetőséget biztosít, hogy egy jászsági falu termelőszövetkezetének példáján keresztül megfigyeljük olyan mechanizmusokat, amelyek vélhetően országos szinten is gyakorta előfordultak. Hangsúlyos az adottságok és a vezetés kölcsönhatásainak tárgyalása, amely a hivatalos fordulatokat követve értékeli gyengének, illetve közepesnek a termelőszövetkezet működését. Tekintve, hogy a téeszek harmada a gyenge kategóriához tartozott a hatvanas években, [6] feltehetjük, hogy az itt rajzolt konfliktusok nem voltak elszigeteltek. A forrásrészlet lehetőséget kínál a későbbi regionális vagy országos összehasonlításra is.

 

Hivatkozott irodalom

Csikós Gábor 2019: „A jászszentandrásiak tudnának cifra dolgokat mesélni.” 1944-45 kétféle emlékezete. In: Pethő László (szerk.): Jászsági évkönyv 2019. Jászberény, Jászsági Évkönyv Alapítvány, 72–91.

Ispán, Ágota Lídia 2020: A város vidéke. A falusi lakosság életmódváltása az urbanizáció hatására. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet.

Majtényi György – Szabó Csaba – Mikó Zsuzsanna 2019: Kommunista kiskirályok. Libri Könyvkiadó, Budapest.

Ö. Kovács József 2020: A téesz-neurózisról. „Gyenge” téeszek és földügyek a kollektivizált vidéki Magyarországon In: Horváth, Gergely Krisztián – Csikós, Gábor (szerk.): Az árnyékos oldalon. Vidéki Magyarország a rövid hatvanas években. Budapest, Nemzeti Emlékezet Bizottsága – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 55–96.

Varga Zsuzsanna 2013: Bűnözők vagy bűnbakok? Termelőszövetkezeti vezetők és a „szocialista törvényesség” az 1970-es években. In Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József (szerk.): Bűnbak minden időben. Bűnbakok a magyar és az egyetemes történelemben. Kronosz Kiadó, Pécs – Budapest, 507–523.

 

 

A vezetés, a tagok, az emberek

Úgy gondoljuk, hogy a termelőszövetkezetben kialakult vezetés elemzésének külön fejezetet kell szentelnünk. Itt nem merülünk bele a gazdálkodás lényegének mélységeibe, nem szólunk az elért eredményekről, a gazdaság szervezési kérdéseiről, hanem a vezetést főleg emberi oldalról igyekezünk bemutatni, ahogy a tagok és mi e sorok írói látjuk.

1964-től vizsgálva a szövetkezet vezetését, azt lehet megállapítani, hogy az egyesülés után még hosszú időn keresztül jelentkezett a hajdani két szövetkezet tagságának és vezetőinek egymás elleni harca, ellentéte. Még évekig folyik a felhánytorgatás, hogy melyik szövetkezet mit hozott ebbe a közösségbe – vagyis az egyesült szövetkezetbe. A vezetők nem csitították, hanem táplálták és szították a széthúzást. A tagság nagyon jól látta azt, hogy a vezetés soraiban nagy a széthúzás és a ziláltság. S ezt az állapotot a tagság szemesebb tagjai igyekeztek a maguk hasznára fordítani. A vezetés éveken keresztül nem mert a kényes kérdésekhez nyúlni, hanem inkább minden jelentősebb vezető [igyekezett] a tagság egy-egy csoportjának jogtalan engedményeket adni. 1964 után a klikk szellem vált uralkodóvá a szövetkezetben. A klikkek, ezek a kis csoportok természetesen kiálltak, tapsoltak annak a vezetőnek, akinek védőszárnyai alatt többhöz jutottak, mint egy átlag, becsületesen dolgozó szövetkezeti tag jutott. Vagyis, a tapsokat honorálni kellett, s ez a honorálás a többség kárára történt, hiszen a klikkekbe csak a tagság töredéke jutott be, a többség kívül rekedt. – De minden klikk egyszerre 100 százalékosan uralmon nem tudott lenni. Tehát éveken keresztül napirenden voltak a kis érdekszövetségek óriási csatározásai. A kimondottan robbanékony hangulat, az olcsó népszerűség hajhászása, a klikk szellem, a jogtalan előnyök nyújtása a legsúlyosabb, szinte megbocsájthatatlan vezetői hiba. S ez a vezetési, vezetői hiba természetesen súlyosan rányomta negatív bélyegét az egész szövetkezet gazdálkodására. A vezetés eljátszotta a hitelét a tagság előtt, a vezetők részéről kimondott szónak nem volt hitele.

Minden esetben döntő elem az, hogy egy szervezet, például termelőszövetkezet élén ki áll. Nevezzük nevén a gyereket, a szövetkezet jelenének és jövőjének döntő eleme az, hogy milyen emberi egyéniség a szövetkezeti elnök. Távol áll tőlünk, hogy lebecsüljük a termelőszövetkezet választott vezetőségének és a többi választott bizottságnak a szerepét, de van egy kíméletlen igazság: Jászfelsőszentgyörgyön 1969-ig az egyetlen döntő szó a Tsz elnökének szava volt. Nagyon szépen rávilágított arra a tényre a Szolnok Megyei Néplapban 1969. december 7-én megjelent „Széthúzás az Egyetértésben” című cikk[7]. Vagyis a legutóbbi két elnök, B. László és N. Miklós az akaratát gátlástalanul a legmesszebb menőkig keresztülvitte a testületi üléseken. Velük szemben nem volt mese, akire rátették céljukat [sic!], az még a községben sem nagyon maradhatott meg. D. elvtárs, aki a hatvanas évek elején községi párttitkár volt, mondta el, hogy B. László 1961-ben szinte orránál fogva cibálta be hozzá Petrik Mihály[8] tsz párttitkárt, s ordított, hogy Petriket azonnal le kell váltani, mert őt megbírálta, s aki őt most megbírálja, az ellensége a szövetkezeti mozgalomnak. Ezen eset után Petrik nem sokáig maradt párttitkár és a szövetkezetben sem sokáig maradhatott meg.

B. László 1961-től 1966 márciusáig állt a szövetkezet élén. S ez idő alatt nagyvonalú, úgy mondhatjuk lezser irányítást próbált megvalósítani. Olyan vezérigazgató szerepben tetszelgett. Kedvelte a túlduzzasztott adminisztratív munkát és a hosszú értekezősdit. Minden évre részletes agró- és zootechnikai terveket dolgozott ki, amely tervek megvalósításán végül senki sem dolgozott. B energiájából még a tervek gyártására futotta, de arra már képtelen volt, hogy a tervei végrehajtását a gyakorlatban megszervezze, irányítsa és ellenőrizze. A tervek az irattárban és az íróasztalok fiókjában maradtak. Ezeket az agró- és zootechnikai terveket most átnéztük, részletesen tanulmányoztuk, s őszintén meg kell mondani, le a kalappal a tervek előtt – vagyis B. László írásban rögzített elképzelései jók voltak, ha a megvalósításukra is fordít energiát, akkor ma az Egyetértés a megye legjobb szövetkezetei közé tartozna. B. Lászlónál súlyos hiba volt, hogy munkaidejének körülbelül 10-20 százalékát jó, ha a szövetkezetben töltötte. Volt, amikor hetenként csak egyszer-kétszer nézett ki a gazdaságba. Ezt az időt pedig levelek diktálásával, telefonálgatással és értekezletek tartásával töltötte el. Meglehet, hogy abban az időben ez a szövetkezet volt az országban az első a levelezésben, telefonálgatásban és a hosszú, üres, szócséplő értekezletek tartásában. A termelőszövetkezet irattára néhány kilogramm heti eligazítási jegyzőkönyvet őriz ebből az időszakból. B. gyors telefonokkal, ajánlott express levelekkel és hosszú értekezletekkel próbálta elvégezni azt a munkát, amit kiegyensúlyozottan, megfontoltan kellett volna végeznie.

Minden esetben tévedhetetlennek tartotta magát. S talán ez is hozzájárult, hogy az irányítás teljesen szétfolyt a keze között, s csak a mellette felsorakozó klikk segítségével tudott fennmaradni és lavírozni évekig. Hogy ebben az időben a gazdaság élt, és még fejlődött is, az nem az ő érdeme, hanem az akkori főagronómusé, aki minden pillanatát a szövetkezetben töltötte el és néha nehéz erőfeszítéssel próbálta ellensúlyozni B. László kapkodását.

B. László működése idején a felsőbb állami szervek jó néhány vizsgálatot, ellenőrzést tartottak a szövetkezetben, hol csendben, hol ingerülten bírálták. A megyei lap is többször távilágított a szövetkezetben tapasztalható hiányosságokra. 1962. január 21-én a lap nyílt levélben foglalkozott B. László személyével.[9] A lap boncolgatta azt is, hogy a tsz elnök milyen segítséget nyújt újdonsült barátjának, Sz. András egyéni gazdálkodónak. A bíráló cikkek megjelenése után levélben és telefonon követelte a helyreigazítást. De ez mindég elmaradt, mert a lapban megjelent cikkek konkrétumra támaszkodtak. A megyei lap bírálatait úgy igyekezett ellensúlyozni, hogy szoros ismertséget kötött V. Ottóval, a Rádió munkatársával. S így lehetősége nyílott arra, hogy a rádióban a tényeket megszépítő nyilatkozatai hangozzanak el.

B. László elfelejtette, hogy végső soron a szövetkezet gazdája a szövetkezet tagsága nem pedig Ő. Fokozatosan elszakadt a tagságtól, tisztségét örök hitbizománynak tekintette. Soha nem tudott igazi emberi kapcsolatokat kiépíteni a szövetkezeti tagokkal. Egyszerűen haveri kapcsolatai voltak, s ezek valymi [sic!] keveset használtak a köznek, inkább ártottak. Ilyen haveri kapcsolat fűzte az előzőkben már említett Sz. András egyéni gazdálkodóhoz, aki leírhatatlanul sok hasznot húzott az elnöki barát jóvoltából a szövetkezet testéből. Sz-nek jelenleg is két és fél hold földje van beékelődve a szövetkezet egyik táblájába, s az már örökre titok fog maradni, hogy a földrendezés során hogy maradhatott ez így. Sz. András üzelmei ellen alig-alig mert valaki szólni, mert szó szerint érvényesült az a mondás: „akinek az isten a barátja, az üdvözül.” – S a maga idejében B. László isten volt Jászfelsőszentgyörgy közéletében. Elnöki pozíciójában először megválasztása után egy évre, 1962-ben ingott meg, mert az első éves tevékenysége kudarccal végződött. A tagság el volt keseredve s ekkor adták be tömegesen a szövetkezetből való kilépésről való kérelmet. A felsőbb vezetés látta, hogy a szövetkezeten belül a fő hiba az elnök személyében van. Széleskörű vizsgálatot tartottak a szövetkezetben, s ennek eredményéről 1962 áprilisában közgyűlésben számoltak be a tagságnak.

Néhány gondolatot idézünk a közgyűlési jelentésből:

A járás területén működő összes termelőszövetkezet közül az egyik legjobb adottságú. (Ez a legjobb adottság 1962-ben és ma is igaz. Néhány száz év alatt sokat változott a természeti környezet a Jászság legszegényebb faluja határában, s olyan sajátos adottságokkal is rendelkezik ma ez a község, hogy ezt húsz-harminc évvel ezelőtt még megálmodni is merészség lett volna.)

A vizsgálat végzői igen sok szövetkezeti taggal elbeszélgettek. A tagok elmondták, hogy a vezetőség tagjai – különösen a függetlenített vezetők, az elnök, a mezőgazdász, a könyvelő – nem megfelelően foglalkoznak a tagság problémáival, sok esetben sürgős munkákra való hivatkozással kitérnek a tagok panaszainak meghallgatása elől.

[…] A vizsgálat összességében megállapította, hogy a szentgyörgyi Tsz vezetés különösen B. László Tsz elnök messze túllépe a törvényes kereteket és nem a tagság érdekeit képviselte és szolgálta, hanem teljesen mást, így például az egyéni érdekeit. A felsőbb szervek javasolták a közgyűlésnek, hogy B. Lászlótól azonnal vonják meg a bizalmat és váltsák le. A közgyűlés 1962. április 2-án nagy ovációval bizalmat szavazott B. László elnöknek. A vizsgálat végzői és a legfelsőbb szervek képviselői leforrázva és meglepetten távoztak a közgyűlésről. Egyikük még felszólalt a közgyűlésen és a következőt mondta: „Intettük önöket elvtársak B. Lászlótól s mégis megválasztották. Úgy gondoljuk, hogy megfontoltan döntöttek s ezért kérjük, hogy egy év múlva ne hívjanak ismét bennünket pelenkázni.”

Mi történt? Azt is lehetne mondani, győzött a szövetkezeti demokrácia, a közgyűlés a felsőbb szervek ellenkezése ellenére is megválasztotta B. Lászlót elnöknek. Ha felületesek volnánk, el is fogadnánk ezt az állítást, de a valóság nem ez, ha egy kicsit megkaparjuk a felszínt, máris kiderül az igazság: az 1962-es bizalmi szavazás precízen elő lett készítve. B. László és még néhány barátja a közgyűlést megelőző este összejárták a legtekintélyesebb szövetkezeti gazdálkodókat, akiket különböző ígéretekkel megnyertek a másnapi szavazásra s ami még több: B. László melletti felszólalásra. Hívei szétszóródtak a közgyűlési teremben, s alkalmas pillanatokban megtapsolták, megéljenezték a bukás szélén álló elnököt. A tekintélyes szövetkezeti gazdák felszólaltak mellette. Ezek az emberek azok voltak, akiknek az egyéni gazdálkodás idején is a legnagyobb tekintélyük volt. A döntő felszólaló Kővágó János[10] a koalíciós idők kommunista bírója volt, aki egyszerű parasztember létére úgy tudott bánni a szóval, hogy így még embert beszélni nem hallottam – hangjával, szépen megfogalmazott mondanivalójával pillanatok alatt orkánt vagy szélcsendet tudott teremteni. Felszólalása után a közgyűlés fellelkesülve ünnepelte B. Lászlót és bizalmat szavazott neki.

Évek múlva, kezünkben az 1962-es közgyűlési jegyzőkönyvvel, hosszan beszélgettünk Kővágó bácsival erről a több mint tíz évvel ezelőtti eseményről. Elmondta, hogy a felszólalása őszinte volt, Ő hitt a fiatal elnök azon ígéretében, hogy a hibáit ki fogja javítani, csak adjanak időt és bizalmat. Amikor B. László eljátszotta a bizalmat, Kővágó János nyíltan a tagság előtt megmondta neki ezt a tényt.

1966-ban B. László nagy színpadias lépéshez folyamodott, a zárszámadó közgyűlésen könnyezve lemondott elnöki tisztségéről, minden bizonyára megvolt a hátsó gondolata, hogy megismétlődik 1962 – vagyis a tagság visszatartja és bizalommal a tarsolyában le tud számolni a szövetkezeten belüli ellenzékével. Kővágó János volt az első felszólaló és a következőket mondta: Ha megindultál, Laci, akkor menj, nem tartunk vissza, sem erőszakkal, sem szép szóval. S a közgyűlés pillanatokon belül felmentette az elnöki tisztség alól B. Lászlót.

Kővágó Jánosról itt még csak annyit, hogy olyan ember, akiről meg lehet mintázni a szövetkezeti mozgalomhoz legjobban ragaszkodó parasztember portréját. Évtizedeken keresztül a falu, majd a szövetkezet élő lelkiismerete volt. Ma már nyugdíjasan s egy kicsit betegen visszavonulva él, a közéletben nem vesz részt, csak évente egyszer, a zárszámadási közgyűlésen szólal meg. Egy-két lelki sebet is kapott az utóbbi években, amikről nem beszél, de tudjuk, hogy fáj neki. Közel a hetvenedik életévéhez került ki a pártból, mert vallásos volt – de vallásos volt akkor is, amikor közel a hatvan évéhez, 1959-ben visszavették a pártba. Ezt akkor is megmondta, csak senki sem figyelt oda. Aztán mindenből kihagyták, még 1970-ben a Tsz vezetőség soraiból is. Talán ez is közrejátszott, hogy 1970 januárjában az egyik vezetőségi ülésen, ahol a talajerő utánpótlásáról volt szó, a következőket mondta: Így nem lehet gazdálkodni, ahogy mi csináljuk. Valamikor így a legrosszabb uraság gazdálkodott. A rossz gazdát még a cseléd is otthagyta, de idővel a gazda álla is felkopott a szegénységtől.

Kíméletlen igazságot mondott Kővágó János ez alkalommal is, mint mindég. S valakit vagy valakiket érzékenyen érintett az igazság. S a vezetőségi tagok jelölése alkalmával lemaradt a jelölt listáról. Igaz, nem mindég jó, ha az élő lelkiismeret sokat okvetetlenkedik.

Az Egyetértés Mg Tsz vezetése általában mindég közelebb volt a gyenge szinthez, mint a közepeshez. Igazán még sohasem tudott kibontakozni. A vezetés, nem volt dinamikus és nem közelítette meg a kollektív vezetés fogalmát. Az igaz, hogy a vezetésben alkalmanként születtek érdekszövetségek, de ezek nem szolgálták a szövetkezet érdekét, és nagyon messzire estek a kollektív vezetés fogalmától. A gazdaság irányításáért felelős legfőbb vezetők az év végén, ha az esztendő kudarccal végződött azonnal egy húron pendültek és bűnbakot kerestek. Nem a valóságos gazdálkodási hibákat tárták fel, hanem kerestek és bedobtak álproblémákat, amin aztán a tagság elrágódott. Magyarán mondva félrevezették a tagságot. Szinte nevetséges példa, amit elmondunk: a termelőszövetkezet volt elnöke, B. László főagronómusa N. Miklós, aki később elnök lett, S. Balázs a szövetkezet párttitkára kétszer áldozták fel az alkalmazottakat, különösen az irodai apparátust ilyen álproblémaként. Aki ismeri a falvak életét és a szövetkezetek belső életét az nagyon jól tudja, hogy az irodát a legtöbb helyen csak úgy nézik, mint felesleges rosszat. Érdekes megfigyelés az, amit most leírunk: a parasztember még ma is, ha a községi tanácsra megy, mielőtt belép a hivatalba, előbb a lábát gondosan lecsúszolja, a kalapját vagy a sapkáját leveszi s amíg ott tartózkodik, visszahúzódottan, zárkózottan viselkedik. Az emberek egy részében még benne él a régi és félelmetes községházák tisztelete, ahol a nagyhatalmú jegyzők trónoltak. Továbbá tisztelik a tanácsban a hivatalt és a hatóságot. De a szövetkezet irodájával kapcsolatban teljesen más a helyzet. Itt a tag már gazdának érzi magát, s az iroda dolgozóit eltartottjának tekinti. Évek kellenek még ahhoz, hogy a szövetkezeti gazdák ítéleteiben megfelelő kerüljenek a saját szövetkezetük adminisztratív dolgozói. Az agrárszakembereket, a műszakiakat már befogadta a szövetkezeti parasztság…

1964-ben, az egyesülés utáni első zárszámadás nem valami jól sikerült, a munkaegység értéke meg sem közelítette a tervezettet. Valaki elhintette a tagság között, hogy az irodának sok a fizetése és ez vitte el a hiányzó részt. Az előzőekben már említett három elsőszámú vezető nyíltan támogatta ezt a hangulatkeltést. N. Miklós a végletekig elment a zárszámadó közgyűlésen, követelte az irodai apparátus fizetésének megnyirbálását. A közgyűlés tapsolta és megéljenezte a javaslatot és egyetlen tagnak sem jutott eszébe, hogy 1964 őszén N. Miklós hibájából, aki többet volt részeg mint józan, 150 kh silókukorica maradt kint a határban, amit decemberben szántottak le.

1965-ös év ismét kudarcos lett és a vezetők menetrendszerűen megismételték az előző évi álprobléma bedobását – vagyis elmondták a tagoknak, hogy az iroda vitte el a pénzt. Ekkor már a tagok kételkedve vették be a maszlagot.

Felelőtlen és a szocializmus célkitűzéseivel ellentétes magatartást tanúsítottak ebben az időszakban a szövetkezet vezetői. Nyíltan, néha burkoltan folyt a közös prédálása. Maga a párttitkár, S. Balázs sem állt feladatai magaslatán. N. Miklós elnöksége idején, amikor már jól bepálinkázott, sokszor nyilvánosan mondta a párttitkárnak: Ne ugrálj, Balázs, ha én lebukok, akkor Te is lebuksz!

A végén igaza lett, egy időben távoztak a szövetkezetből.

A szövetkezetben 1966. február 17–22. között részletes vizsgálatot tartott a népi ellenőrzés. A vizsgálat megállapította, hogy a termelőszövetkezet gazdálkodása, a termelőszövetkezet fejlődését, a tagság jövedelmét nem megfelelő szinten biztosítja. […] Sajnos a népi ellenőrzés 1966-os megállapításai ma is helytállók, a negatívumok ma is megtalálhatók a szövetkezetben. Erről tanúskodik a NEB 1969 októberében tartott vizsgálata és az 1971-ben, 1972-ben ugyancsak a népi ellenőrzés által végzett vizsgálat. A vaskos iratköteggé nőtt NEB vizsgálati jegyzőkönyvekben szinte meg van írva a termelőszövetkezet története. […]

Az 1968-ban megkezdődött újgazdasági mechanizmusban megnőtt a gyors, pontos adatszolgáltatás jelentősége, mert a gazdasági vezetők számára a döntéseik előkészítése, és meghozatala során nélkülözhetetlenek a könyvelés naprakész gyors és reális információi. Az Egyetértés MG Tsz még ma sem rendelkezik megfelelően funkcionáló belső mechanizmussal. Az 1966-os NEB vizsgálat után mondott le elnöki tisztségéről B. László. A közgyűlés helyébe N. Miklós főagronómust, a hajdani Petőfi Tsz elnökét választotta meg, aki működését azzal kezdte, hogy a vezetésben és az adminisztrációban háttérbe szorította a volt Újhajnalosokat, és előtérbe engedte a volt Petőfistákat. N. vezetési típusa megfelelt az 1600 holdas Petőfi Tsz-ben. Itt egyszemélyben mindent át tudott tekinteni és így eredményt is tudott produkálni. Maga mesélte, hogy volt olyan időszak, hogy a kis Tsz-ben ő maga volt egyszemélyben az elnök, a mezőgazdász, de még a könyvelő is. A majdnem ötezer holdas Egyetértés Tsz-ben s egyszemélyes koncentrált vezetést valósított meg. A szakember gárdának a minimális mozgási, kezdeményezési lehetőséget sem adta meg. S minden esetben aprólékosan beavatkozott az irányítás menetébe. Akaratát két éven keresztül erőszakosan végig vitte a vezetőségi üléseken és a szakvezető gárdában is. Vezetési koncepciói 1968 elejétől fogva fokozatosan zavarossá váltak. Utasításaihoz nem adott magyarázatot, s rengeteg homlokegyenest ellentétes utasítást adott ki. Tárgyalási hangneme elviselhetetlen, durva lett. Állandóan ivott, mindég pálinka mámorban úszott. A nagymérvű italozástól beteg lett és teljesen hangulatember. Durvaságait, drasztikusságait egyszerűen le sem lehet írni. Valósággal élvezte, ha valakit üldözhet, szekírozhat. Néhány jó és régi szakembert el is üldözött a Tsz-ből. A napi eligazításon résztvevő szakembereket „hülyék gyülekezetének” nevezte.

1969. május 12-én a Tsz vezetősége leszavazta azt a javaslatát, hogy B. Péter főkertésznek a fizetését csökkentsék ezer forinttal, mert nem jó szakember, pedig meg is fenyegette a vezetőséget, hogy ha nem szavazzák meg a fizetés csökkentést, akkor Ő lemond. A vezetőség ekkor mondott először és utoljára ellent. Többé nem is volt szükség az ellentmondásra, mert N. Miklós ezen a kudarcon már nem tudta magát túltenni, néhány hónap múlva lemondott és időközben már nem hívta össze a vezetőséget. 1969. augusztus 2-án meg sem jelent a közgyűlésen, levélben mondott le az elnöki tisztségről. Lemondásának okai két pontban van a levélben sűrítve:

1) Romlott az egészségi állapota, hosszú orvosi gyógykezelésre van szüksége, hogy még egyszer talpra állon.

2) Megromlott a munkakapcsolata a termelőszövetkezet szakember gárdájával. A szakemberek egyik csoportja szembehelyezkedett vele, a másik csoport visszavonult, hallgatásba burkolózott, nem foglalt állást.

[…]

A közgyűlés hozzájárult N. Miklós felmentéséhez, csak néhány felszólaló volt, aki bírálattal illette. Ezek közül a felszólalások közül csak egyet, P. Jánosét emeljük ki, aki kételkedett N. Miklós betegségében, s az orvosi papírt követelte, hogy nem-e esetleg szimulál a volt elnök. S ezen kívül még jó néhány éles bíráló szóval illette a leköszönő elnököt.

[…] N. Miklós lemondásának eredeti okait tömören az évek távlatából összefoglalni a következőképpen lehet:

1) Ha nem is mondta ki, de belátta, hogy évről évre nem lehet úgy gazdálkodni, hogy az üzem helyzete, eredményessége attól függjön, hogy a nehézségek és hanyagságok közepette hogy tudnak borotvaélen táncolni.

2) Belátta, hogy az Ő vezetési módszerei csődöt mondottak, az ötvenes évek módszereivel nem lehet vezetni a hatvanas évek végén.

3) Nem volt buta ember és így azt is látta előre, hogy az évek hosszú során elkövetett hibák most már bumerángként csapnak vissza. S nem utolsó sorban félt a felelősségre vonástól, mert állítása ellenére a gazdaság a szakadék szélén volt 1969-ben.

A termelőszövetkezet közgyűlése Gy. József főagronómust bízta meg fél évre az elnöki tisztség ellátásával, majd 1970. február 14-én őt választotta meg elnökének. Előre bocsátjuk, hogy Gy. József még a mai napig sem valami elfogadott, népszerű ember valami oknál fogva a járási vezetés előtt. Már az is fura dolog, hogy a járás eszközölte ki, hogy egy fél évig csak megbízott elnök legyen. E kieszközlés mögött ott bujkált a hátsó gondolat, hogy egy fél év alatt nem-e kerül a járási vezetés részéről alkalmasabb, szimpatikusabb ember a szentgyörgyi Tsz elnökségére.

 

 

[1] Ennek részletesebb kifejtését 1945 kapcsán lásd Csikós 2019.

[2] MNL JNSzML gyűjteménye 316. sorszámú dolgozat Jászfelsőszentgyörgyről készített pályamű „Az embertől függ minden” (é.n.)

[3] Ispán 2020, 97–122

[4] Varga 2013.

[5] Majtényi – Szabó – Mikó 2019 több tanulmánya.

[6] Ö. Kovács 2020.

[7] Szolnok Megyei Néplap 1969. december 7. Idézet a cikkből: „Tanulságos a jászfelsőszentgyörgyi Egyetértés Tsz ügye. A közös vagyon hűtlen kezelése, a durvaságok az egyszemélyi vezetés egyenes következményei. A járási párt- és állami vezetés figyelmeztette a volt elnököt minősítésekor. Magatartásán azonban nem változtatott. A szövetkezet többi vezetői is hibásak a történtekért. Ezt többen elismerik a tsz-ben: »ha következetesebben szembeszállunk vele, talán nem jutottunk volna idáig.«"

[8] Életrajza a dolgozat másik részéből: „Kossuth Mg tsz […] párttitkár Petrik Mihály az alapító Petrik Sándor fia, aki 1964-ben összeférhetetlenség miatt távozott a szövetkezetből. […] Petrik Sándor mezőgazdasági munkás 1969-ben kormánykitüntetést kapott.” 27; 31.

[9] Szolnok Megyei Néplap 1962. január 21: Nyílt levél a vagyonvédelemről. A cikk írója ezt a következőképp kéri számon a téeszelnökön. „Rendben a közös vagyon védelme? Ott, ahol műveletlenül maradt szántóföldekről, szőlőkről tudnak az emberek? Amikor az első kaszálás lucerna a földön ment tönkre? Amikor elveszett a szövetkezet lova és nem is keresték, mert észre sem vették eltűnését? Ott, ahol a Turóczi Árpád-tanyán úgy hizlalhatnak sőréket százötven mázsa darából, hogy átvételkor kevesebb a sőre súlya, mint amikor hízóba fogták? A közös tiszteletben tartásáról beszélni ott, ahol a szociális alapból a bizottság tagjainak aláírása nélkül olyan emberek kapnak segélyt mint Hegedűs Kálmán volt főkönyvelő, aki kétezer forintos jövedelemmel bir.” A cikk előzményekre tekintett vissza: a lap január 6-i számában már megjelent egy jászfelsőszentgyörgyi viszonyokat boncolgató írás: Jászfelsőszentgyörgyi „vagyonvédelem” címen.

[10] A dolgozat korábbi fejezete közli az életrajzát: „Kukás vagyis dohányos. A felszabadulás előtt egy talpalatnyi földje nem volt, csak kilenc gyermeke. Ennek ellenére mégis a legnagyobb tekintélyű ember volt a faluban. Ő volt az a nincstelen, akivel még a gazdák is paroláztak. 1951-ig volt tagja a termelőszövetkezetnek, 1959-ben az elsők között lépett be a közös gazdaságba. Nemrégen nyugdíjba vonult, e véleményével, tanácsaival még ma is megszólal minden közgyűlésen” 28–29.