Forrásvidékek blog

A nagybirtokok gazdálkodásának helyszínét az 1945-ös földosztásig az egykori uradalmi majorok, puszták képezték. Ezeken a településeken a 20. század elejére a társadalom mindennapjai, munka- és életkörülményei, lakhatása is a nagyüzem logikája szerint, annak alárendelve alakult.^[i] Az itt élő mezőgazdasági cselédség a magyar agrártársadalom nem paraszti részéhez tartozott. Bár a külterületi népesség zöme a 20. század elején a paraszti eredetű tanyákon élt, az ország bizonyos térségeiben az uradalmi puszta számított az uralkodó külterületi településformának. A majorok a leginkább a Dunántúl keleti és déli részén (főként a Mezőföldön és Somogy megyében), voltak túlsúlyban, de az Alföld nagybirtokok által uralt területein (például Békés, és Csongrád megyék bizonyos részei) is előfordultak.^[ii] Bajmócy és Balogh kutatásai alapján 1900-ban a mai országterületen nagyjából 4600 major volt, amelyek 70%-a helyezkedett el a Dunántúlon.^[iii]

Az 1945-ös földosztás és az ezt követően induló államosítás, valamint a mezőgazdaság kollektivizálása a majorok egy részének gyors eltűnéséhez vezetett, miközben a megmaradó puszták állami gazdaságok és termelőszövetkezetek keretein belül működtek tovább. Az államszocialista nagyüzemek a pusztai népesség szempontjából a földosztás előttihez hasonló keretet képeztek az 1970-es évek elejéig: a szolgálati lakásokban élő nagyüzemi dolgozók a pusztákon működő állattartó telepeken és a környező földeken dolgoztak, a majorokban található közművek, az utak, a közösségi épületek fenntartása és működtetése az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek feladata volt.^[iv] A nagyüzemeknek a pusztákhoz fűződő viszonya az 1960-as évek második felétől az iparszerű mezőgazdaság kibontakozásával változott meg. A termelésszervezés és a termelési módszerek átalakulása nyomán a puszták egyre inkább kizárólag a gazdasági termelés helyszíneként kerültek számításba, a lakóhelyfunkció jelentősége ezzel párhuzamosan mindinkább háttérbe szorult.

A nagyüzemek céljai mellett az államszocialista településpolitika is egyre hangsúlyosabban formálta ezeket a településeket. A leginkább drasztikus hatása a külterületi iskolahálózat megszüntetésének („az iskolák körzetesítése”) volt, amely az 1970-es évektől gyorsult fel és több másik koncentrációs folyamattal párhuzamosan zajlott – a közös tanácsi rendszer kialakítása mellett erre az időszakra esett az agrárüzemek nagy volumenű koncentrációja is.^[v] Az egykori uradalmi puszták elnéptelenedése így az 1970-es évtizedben jelentősen felgyorsult: amíg 1960-ban közel 185 000, 1970-ben pedig 135 000 fő élt pusztákon addig 1980-ra a majorbeli népesség száma 68 000 fő alá csökkent országosan.^[vi] A kistelepülések létjogosultságát megkérdőjelező településfejlesztési politika a külterületi lakott helyek felszámolása mellett a néhány ezer fős falvak távlati megszűnésével számolt.^[vii] A fejlesztési források elosztásának gyakorlatát az 1971-ben megjelent Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció (OTK) foglalta egységes keretbe. Az OTK értelmében a településállományt osztályokba sorolták, amelyek a fejlesztési források elosztásának alapját képezték – az így kialakított szisztémában a legnagyobb nyertesek a megyeszékhelyek voltak, míg a településállomány közel kétharmada elesett a központi források megszerzésének lehetőségétől.^[viii]

Az itt közölt forrás az OTK megyei szintű, Komárom megyéről szóló előkészítési anyagának egy kétoldalas táblázatát mutatja be.^[1] A táblázat a megye 51 darab nagyobb külterületi lakott helyét, azok (1960-as) népességszámát leltárazza, illetve három szempont alapján osztályozza. A bányatelepek és szőlőhegyek mellett 35 puszta adatai is megtalálhatók benne (1960-ban 125, 1970-ben 117 lakott puszta volt a vizsgált megye területén).^[ix] Mivel az OTK, illetve a megyei településhálózat-fejlesztési terv is elsősorban a belterületi lakott helyek szempontjából értékelte a településhálózat helyzetét, így a közzétett táblázaton túl a külterületek egyetlen helyen jelennek meg a dokumentumban – a főszöveg egy bizonyos pontján felsorolják a megye 6 darab fejlesztendő külterületi, illetve 16 darab egyéb belterületi lakott helyét –, de az írás semmilyen érdemi megállapítást nem tesz ezekkel a lakott helyekkel kapcsolatban.

A forrásban felsorolt 51 külterületi lakott hely legnagyobb része (64,7%-a) a „Rövid távlatban csökkenő /2000 után is fennmaradó/” kategóriába esett (a 33 darab, „2000 után is fennmaradó” lakott hely közül 23 darab major volt). A dokumentum szerzői nagyjából azonos arányban sorolták a külterületeket a „Fejlődő” és a „Rövid távlatban megszűnő /1985-ig megszűnő/” kategóriákba: előbbi csoportba a külterületi lakott helyek 13,7%-a, utóbbiba pedig 15,7%-a esett. (A pusztáknak ugyanakkor 17,1%-át gondolták fejlődőnek és 8,6%-át 1985-ig megszűnőnek). Ezen túl mindössze 2 major került a „Nagy távlatban megszűnő /2000-ig megszűnő/” kategóriába. A táblázat kitért az alapfokú ellátások helyzetére is: a felsorolt külterületek legnagyobb részének (90,2%-a) a környező belterületen (az anyaközségben), 9,8%-ának pedig helyben volt megoldott a részleges ellátása. A forrásban közölt utolsó szempont az elvándorlás irányát rögzítette. Ez szerint a külterületi lakott helyek 76,5%-ából a népesség az anyaközségbe, 23,5%-ából pedig más településre vándorolt, de a megyén belül maradt.

Komárom megye Településhálózatfejlesztési Terve

8.5. Egyéb lakott helyek

Hivatkozott irodalom

Bajmócy Péter – Balogh András (2012): Egykori majorok tipizálása Vas megyei példákon. Földrajzi Közlemények, 136 (2), 165–181.

Bajmócy Péter – Makra Zsófia (2016): Központi-, egyéb belterületek és külterületek népesedési trendjei Magyarországon 1960-2011 között. Településföldrajzi tanulmányok, 5 (2), 3–21.

Beluszky Pál (1999): Magyarország településföldrajza: Általános rész. Dialóg Campus, Budapest – Pécs.

Csoóri Sándor (1963): Puszta az orgonásdomb alatt. In. (Uő) Tudósítás a toronyból. Magvető Könyvkiadó, Budapest. 5–35.

Enyedi György (1980): Falvaink sorsa. Magvető, Budapest.

Erdei Ferenc (1974): Magyar falu. Akadémiai kiadó, Budapest.

Féja Géza (1938): Viharsarok: az Alsó-Tiszavidék földje és népe. Athenaeum Kiadó, Budapest.

Hajdú Zoltán (1992): Település- és településhálózat-fejlesztési politika Magyarországon az államszocializmus időszakában. Földrajzi közlemények, 40 (1–2), 29–38.

Illyés Gyula (2003 [1936]): Puszták népe. Századvég, Budapest.

Mendöl Tibor (1963): Általános településföldrajz. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Németh Krisztina (2016): Mobilitási utak egy mezőgazdasági nagyüzem dicsfényében és árnyékában. In. Kovács K. (szerk.): Földből élők: Polarizáció a magyar vidéken. Argumentum Kiadó, Budapest. 162–185.

Tamáska Máté (2013): Falvak az uradalmak helyén: a megszűnt nagybirtok telepes községeinek építészete 1945 után. Martin Opitz Kiadó, Budapest.

^[1] Komárom megye településhálózatfejlesztési terve. 1970. MNL OL XXVI–D–8–f. Tervtár (1948–1990). 126. doboz

^[i] Féja 1938; Erdei 1974; Illyés 2003 [1936].

^[ii] Tamáska, 2013: 13–19.

^[iii] Bajmócy – Balogh, 2012: 171.

^[iv] A nagybirtokok és az államszocialista agrárüzemek közötti kontinuitásról lásd például: Csoóri, 1963.; Mendöl, 1963, 34, 270–273; Németh, 2016.

^[v] Enyedi, 1980, 139–143; Beluszky, 1999: 238; 250–251.

^[vi] Bajmócy–Makra, 2016.

^[vii] Hajdú 1992; Beluszky, 1999: 222; 550.

^[viii] Beluszky, 1999: 248.

^[ix] A táblázatban számos puszta neve helytelenül szerepel, amely általában egy-egy betű elírásából ered (például Ölbőpuszta helyett Ötbőpuszta, Grébicspuszta helyett Gróbicspuszta, Nagyherkály helyett Nagykerkály). Jelentősebb anomália tapasztalható ugyanakkor a Kömlődhöz tartozó Nagyparnakpuszta megnevezésével kapcsolatban, amely a forrásban Nagykapornakpuszta néven fut. Emellett fontos megemlíteni, hogy a Kisigmándhoz tartozó Újpuszta kétszer is feltüntetésre került a táblázatban.