„De az Úr így szólt Mózeshez: »Nyújtsd ki a kezed Egyiptom fölött, hogy sáskák árasszák el Egyiptomot, és felfaljanak minden növényt a mezőn, mindent, amit a jégeső meghagyott.« […] Egészen elborították és elhomályosították a föld felszínét, s felfaltak minden növényt a mezőn és minden gyümölcsöt, amit a jégeső megkímélt. Egész Egyiptomban semmi zöld nem maradt a fákon, és semmi növény a mezőn.”
Exodus, 10:12–15.
A modern idők emberének – talán még azoknak is, akik a szántóföldi növénytermesztéssel hivatásszerűen foglalkoznak – minden bizonnyal nehéz átérezni, mennyire kiszolgáltatott és ingatag életet éltek a 18. századi magyarországi jobbágy-földművesek. Az időjárás szeszélyei, a mezei gazdálkodás technológiai színvonalának a korszakhoz mérten is szembeszökő elmaradottsága, a természeti (vagy néha ember okozta) katasztrófák állandó fenyegetése az agrárnépesség vagyoni és életviszonyait messzemenően bizonytalanná tették. A biztosítékok és kárpótlások (számunkra magától értetődőnek ható) rendszerének csaknem teljes hiánya miatt a kora újkori jobbágy-háztartás – a modern „mezőgazdasági üzemtől”, sőt, akár a kortárs majorságtól is eltérő módon – mindenekelőtt nem a haszon maximalizálására, hanem a veszteségei minimalizálására törekedett, hiszen egy rossz időben érkező vihar, egynéhány nappal hosszabb szárazság, esetleg egy elhúzódó tél az egész éves termést veszélybe sodorhatta.
A szántóföldi gazdálkodásra az ismert történelem kezdetétől fogva az egyik legnagyobb veszélyt a sáskák jelentették. E nagyétkű, rajzó rovarok ellen csupán a 20. század végén sikerült hatékony (és kellően környezetkímélő) fegyvert kifejleszteni, addig azonban többé-kevésbé szilárdan állíthatjuk, hogy a földművesek teljesen tehetetlenek voltak a sáskajárás biblikus réme ellen.
A Magyar Királyság területét a középkor óta rendszeresen látogatták a sáskarajok; errefelé főként a vándorsáska (Locusta migratoria) volt elterjedt. A sáskarajok okozta kártételek többnyire szabott rendet követtek: az ősszel érkező rajok letarolták a vetések, szőlők és haszonnövény-ültetvények egy részét, majd párosodtak, és „tojásaikat” (petéiket) a földbe rejtették, ahonnan a fiatal egyedek a következő évben kikelve tovább folytatták a pusztítást. Réthly Antal 18. századi időjárási anomáliákat összegző gyűjtése[1] csak ebből a századból 22 különböző évben hoz példákat kisebb-nagyobb sáskajárásokra; ehhez nyugodt szívvel hozzá lehet számítani legalább még feleennyit, ugyanis az adatok többsége a század végéből, csaknem évről évre jelentkezik, ami jelentős leletnyomásra utal.
A 18. század első felének számos sáskajárása közül mind dokumentáltságában, mind mértékében kiemelkedik az 1749-es nagy sáskafutás – ekkor, mint korábban is, az óromán területekről törtek be a rovarok Erdélyen át a Bánátba, majd onnan rajzottak szét a Királyság csaknem teljes területére. A minden bizonnyal számos városban, mezővárosban és gazdaságban megörökített pusztítást most egy konkrét eseten, az enyingi uradalom példáján keresztül vizsgáljuk meg. Benkó János, az enying-mezőkomáromi uradalom tiszttartójának levelei[2] napról napra dokumentálják az eseményeket, megörökítve a sáskák elleni védekezés és a közép- és magas szintű társadalmi összefogás példáit.
A tiszttartó már korábban is szembesülhetett a sáskajárás veszedelmével: egy évvel korábban, a nem kevésbé kritikus 1748-as sáskarajzás idején, május 28-án így ír földesurának, gróf Batthyány Lajos kancellárnak, a későbbi nádornak:
„Noha itt igen rétka, és kicsin ez idén a’ Buza, Tavaszi pedig ipem semire való a’ rettenetes nagy szároßság miát, mint hogy Husvéttül fogva semi eső nem vólt, mégis senki sem keresi a’ Buzát, se árát nem kérdé, Méltóságos Weßprime Püspök Uram eő Excellentiáia Tiszttartóia mult nappokban nálom lévén referálta,[3] hogy eö Excellentiáia méltóztatott parantsolni, hogy Buzának Posonyi köbölét a’ Denariis 62 ½,[4] és ha ugy nem lehet alábbis distrahállya,[5] de azt mondotta, hogy ugy sem lehet distrahálni, mert senki sem keressé, azért továbbis, el várom Búza distractioia[6] érant való Excellentiád kegyes parantsolattyát, föképpen azon okbul is, mint hogy a’ Sáskák is föl támottak, és Nyéki Pusztákhoz tsak másfél mérföldnyére vannak, már pedig Szárnyok kezd nyűlni, és igy ha Szárnyakra kapnak tsak hamor érik határunkat, és mindenneket meg emésztik, nagyon is tartanak attul az emberek, hogy ezen az esztendőben semit kaszálhattunk, mert ekkoráig a’ nagy szároszság miát a’ fű nem nyűlhetett, tegnap ellöt, és tegnap pedig szép eső lévén most fog a fű nyűlni, és miere kaszálásnak ideie el jön, a’ Sáskák ide érkeznek egészlen megemészték a’ füvet, és igy attul lehet tartani, hogy a’ iövö télre se uj Szénánk, se pedig telelő Mezőnk nem lészen, Gabonában is nagy fogyotkozást remélyhetni.”
Benkó János sötét jövendölései természetesen az uradalmi gazdálkodás szemszögéből tekintik az eseményeket: az általa vezetett gazdasági egységnek létkérdés volt, hogy a begyűjtött vagy a majorokon termelt gabonát minél nagyobb áron adhassák tovább. A (viszonylag) bőséges esztendőre következő sáskajárás ilyenformán a legnagyobb csapás volt a dominiumra: a gabona és a széna bősége leszállítja az árakat, a sáskák pedig gondoskodnak arról, hogy az olcsó gabonából is csak keveset lehessen piacra vinni.
Egy évvel később, 1749 tavaszán a helyzet még nem látszott teljesen reménytelennek. Ahogy a május 3-i levelében Benkó írja,
„Polgárdi Mezőt a’ hol Sáska tojása vólt föl szántatattam, ott ugyan nem lehet tartani, hogy szaporodnának, de Sár rétjén tul és Sár rétje közöt-is elig tojása vagyon, és a’ mind értettem nem mindenütt szántatták föl, a’ melly Sáskák pedig már ki költek az elöbeni meleg idővel, mostani hideg esős idövel, igen gyöngék lévén el vesztek.”
Bár a Fejér vármegyei Polgárdi is a Batthyány család birtokhálózatához tartozott, az enyingi tiszttartónak még nem kellett aggódnia: saját földjei egyelőre biztonságban voltak. A tojások beszántása a sáskák elleni védekezés legalapvetőbb – és a korszak technikai színvonalát tekintve talán legeredményesebb – módszerének számított; remélni lehetett, hogy a mélyen a földbe került, összetiport és meghasogatott tojások közül nem mind kel majd ki.
Ez a várakozás azonban nem teljesedett be: a tiszttartó bő egy hónappal később, július 13-án aggodalmasan jelzi a grófnak:
„A Sáskák mindenütt nagyon Grassálódnak[7] szomszidságunkban sőt Polgárdin is a’ hol föl nem lehetett szántatattni elig kárt tesznek. Másut mind azon által még kárt nem tett nem-is lehet tartanunk tőlek, míg szárnyokra nem kelnek, hanem akor el válik hol fognak micsoda kárt tenni.”
A következő hetekben az enyingi uradalom körül egyre gyakrabban fordultak elő a sáskák. Július közepére már a tisztségnek is meg kellett küzdenie egy kisebb rajjal; ezt a feladatot a provizor beszámolója szerint sikerrel teljesítették. Mint július 27-i levelében írja:
„A Sáskák 15a Latentis[8] leg elsőben ide Mező-Komáromi Határban be jöttenek mellyeket 16a Sok emberekkel Hodos szélén Feketei Pusztán által Lepsinyi Határba kergettük, utána való nap ujjonnan két Táborral jöt, de azok éjtszakán magok föl kelvén el mentenek, az utána gyakorta, de feő képpen 13a iszonyu nagy sereggel jöt Mező-Komáromi Határban annyira, hogy mind őszi, mind tavaszi vetéseket egész Mezőn földik le nyomta, kire nézve félre veretvén harangokat közölebb lévő Helységekbeli emberekkel azonnal ki mentem, és két nap egy más után lövöldezéssel, dobolásal, csöngetőkkel, harangokkal, és más féle szerszámokkal kergetettem, de csak haszontalan vólt, mivel Fölhős, és nagy szeles időre nézve nem akart el menni, hanem az után éjel magátul meg indolt, és nem tudatik hova el ment, mind azon által még ekoráig Határunkban semmi kárt nem tettek se őszi se tavaszi gabonákban, hanem csak a Gabona között lévő gyönge füvet ették, ha tsak azok nem fognak kárt tenni, a’ kik még hátra vannak, mert Sármelléke, Duna, és Tisza környéke tele vagyon véle.”
Az eseményeket innentől kezdve érdemes térképen is követni; erre a célra az enyingi uradalom határait, majorjait és földjeit kirajzoló, 1792-es uradalmi mappát használtuk fel,[9] pirossal jelölve a sáskajárás által érintett területeket, s nyíllal vonulásuk irányát.
1. ábra: 1749. július 27.
Benkó János beszámolójának záró sorai előrevetítik a katasztrófa mértékét, a tiszttartó leveléből ugyanakkor a sáskák elleni védekezés következő, eseti helyzetkezelő megoldása is látszik: a rovarok elijesztése, melyet – jobb híján – a harangok félreverésével, kiabálással, dobolással igyekeztek megoldani. A jelenség egyáltalán nem egyedi; ugyanezt cselekedték Siklóson 1748-ban vagy Sopronban 1749 augusztusában, ahol az emberek szabályszerű ütközetet vívtak a kártevőkkel.[10]
A következő csapás délkelet felől érte az uradalmat: a tiszttartó augusztus 12-i levelében már egészen megdöbbentő állapotokról ír (a károk ugyanakkor még mindig nem jelentősek):
„Sáskák csak nem minden harmad nap látogatnak bennünket, egyébb ollyas károkat, hála Istennek nem tettek, hanem mult Pénteken Hergedi, és Farkasházi pusztákon lévő Völgyet két mellékével edgyütt Kazaloktul s- Kuttul fogva Nyéki Faluig oly vastagon el lepte, hogy a’ Ló egész Csuklóig[11] járt köztök, de szerentsére még egynihány Széna Gyüitővel ott lévén az Ispány mind a’ gyüitőket, mind a’ Mezőrül az aratókat öszve hajtván el kergették eöket, és csak Circiter[12] két óráig ott késvén a’ gyönge sarjut nagyon meg ették, főképpen Sásossát a völgyben.”
2. ábra: 1749. augusztus 12.
A sáskákat ez alkalommal még sikerült kikergetni az uradalom területéről, ám a veszély egyre szorongatóbban közeledett. A valódi katasztrófa végül augusztus 23–24-én, szombatról vasárnapra virradóra következett be; Benkó János augusztus 29-i levelében már kénytelen elismerni az urasági tisztek tehetetlenségét:
„Sáskák ekoráig annyira uralkodtak rajtunk, hogy majd minden harmad nap vólt vesződségünk vélek, mult szombaton pedig utólszor Nyéki Szőlőnek és Falu Földgyének által jövén, csak jövésében is annyira meg ette a’ füvet, hogy Pußtán maradott a’ föld, az utan nagyobb részre a’ Bozótra s’ nádra, a’ többi pedig Varos-Hidvégi és Mező-Komáromi telekre meg szállott, a’ hol is Vasárnap Reggeli nyóltz óráig meg maradvan, a’ Nádat és a’ mezőt a’ hol meg telepedett vólt egéßlen meg eméßtette, és a Sió vizét Mező-Komáromi Malmokon alól annyira el rutitotta, hogy sok hal, és rák el veszett benne. Vasárnap regvel pedig nyólcz orakor kezdvén fel emelkedni, és meg indulni Enyéng felé, olly sürüen hogy nap sem látszott miattok, és dél után egész négy óráig repült s’ takarodott innét, melynek hátulsó része Enyéngi falu földén lévö Gabona Kereßtek vagy is Kepék között meg ßállott, és mivel mindgyárt utána hideg szeles, esős idö lett, azokat semmiképpen ekoráig nem lehetett meg indétani, attul tartok ha illyen hideg felhös idök járnak, ott fok maradni és tojni, mindazonáltal azon leszek: mihelest egy kis meleg idö lészen, azokat tovább kergethessük innét.”
3. ábra: 1749. augusztus 29.
Mint látható, a tiszttartó elsődleges gondja a sáskák szaporodásának megakadályozása: amennyiben a rajok rátelepedtek egy-egy vetésre, azt általában már elveszettnek kellett tekinteni. A vonuló sáskák még a folyóvizet sem kímélték, a hideg idő miatt pedig nagy valószínűséggel lehetetlen volt őket „állásaikból” kimozdítani.
Benkó tiszttartó következő híradása október 4-éről érkezik: a gazdatiszt leveléből bontakozófélben lévő vármegyeközi összefogás látható:
„De dato Dies 29a praeteriti Mensis[13] nékem irott Excellentiád kegyes parantsolattyát mái napon alázatossággal vettem: Mi illeti a Sáskák tojásának szedetését 1ma, és 2da Currentis[14] Weszprimben Generalis Gyűlés[15] lévén el olvastatott Fölséges Consiliumnak[16] parantsolattya, mely parantsolatra méltóztatott T. N. Weszprim Vármegye resolválni[17] embereket azoknak Ki irtására, ugy szintin ma egy hete vóltam Adárdon Nagy János Vice Ispány Uramnál, a’ ki mutatta hasonlóképpen Fölséges Consiliumnak parantsolattyát, hogy T. N. Somogy Vármegye is segétségül legyen, s- Sáskák tojásának ki irtásában is ajánlotta is eö Kegyelme magát, hogy fog adni segétséget, és igy még ekoráig még nem lehetett progrediálni[18] a’ dologban, mivel későn érkeztek a’ parantsollattok a Vármegyékre, s- én-is csak az estve későn érkeztem meg a Gyülisrül, hanem ha engedelmes idő fog járni, most-is hozá fogunk látni, de ha fagyos idők járnak, semitsem lehet dolgozni se ekével, se kapával, hanem csak jövő tavaszra köl hadnunk a’ munkát, midőn tudni illik föl enged a’ föld fagya; De T. N. Fehér Vármegye még semmi parantsollatott nem vétt ekoráig Sáskák tojása ki irtása éránt, holott abban a Vármegyében-is feles vagyon, feöképpen Polgárdi, Batthyáni, és Tági (?) Határokban, ugy másut-is, azért méltóztassék Excellentiád arra a Vármegyére-is parantsollatott exoperáltattni,[19] ugy nem küllömbben T. N. Tolna Vármegyére-is, hogy segétségül legyen, föllebb irtt két Vármegyének, mert nagy a’ Sokasága tojásának, és sok hellyen fekszik.”
Batthyány Lajos kancellárnak – mint számos vármegyében birtokos nagyúrnak – természetesen érdekében állt a sáskák elleni védekezés alapos megszervezése. A vármegyei gyűlésekre általában a nagyobb uradalmak gazdatisztjei is hivatalosak voltak munkaadójuk „képében”, a gazdaság érdekeit képviselve. Az irtás különféle, egymásra következő formái (kiabálás-harangozás-űzés / „közelharc” / kapálás-szántás / égetés) jelentős embertömegek gyors mozgatását és az ehhez szükséges logisztikát feltételeztek, érthető tehát, hogy megvalósításukhoz alkalomadtán több vármegye egységes fellépésére volt szükség.
Végeredményben azonban az összefogás sem akadályozhatta meg a megállíthatatlanul eszkalálódó helyzetet. Október 8-án Benkó hosszú beszámolót küldött Batthyány grófnak, összegezve az enyingi sáskajárás veszteségeit:
„Valamint az elöbbenyi Levelemben alázatossággal meg irtam Excellentiádnak, hogy a’ Sáskák rend kívül uralkodnak rajtunk, ugy szintin szivem fáidolmával mély Submissioval[20] irhatom Excellentiádnak, hogy: Mező-Komáromi Határnak egy részét, Hodosi Pusztának külső szélejét, Enyingi Határnak nagy részét, Patai Pusztát, és Szent-Mihályfai pusztának egy részét, nem küllömbben szomszédságban lévő Fekete, s- Dési Pusztákat, Polgárdi Mezőnek, és Somlyoi Pußtának nagy részét, ugy szintin Falu-Batthyáni Mezőt, és Szölö-Hegyet Táczi Mezővel edgyütt, egy Szóval Siotul fogva egész Sár rétgyéig el lepte, a’ ki-is S.V.[21] nagyon kanázik,[22] és toik, mellyet semmiképp tovább el űzni nem lehet, noha T. N. Weszprim Vármegye több Helységekbül-is rendelt embereket Jankovics Láßló Szolga Biró uramat azokkal edgyüt requisitiomra[23] ki küldvén Semitsem lehetet tenni nékiek, a’ mint Nagy János V. Ispány Uram-is ki lévén vellem azoknak tekintésére, de eö Kegyelme-is látván haszantalannak lenni azoknak kergetését, mivel már sokkat-is toitak, azt mondotta, hogy inkibb most békét köl nékiek hadnyi, hanem majd ha vetésnek, és Szöretnek vége leszen akor azon hellyeket a’ hol leg jobban tojtak, föl kölletik szántattni, és kapáltattni, s- ugy a tojásokat ki szedni a’ menyire lehet, s- meg égetni, és noha ennek nagyabb része Weszprim Vármegyében, más része pedig Fehér Vármegyében essék, meg-is ajánlotta magát, hogy T. N. Somogy Vármegyébül fog adni Excellentiád Jóßágában azoknak ki irtására való ekéket, és embereket; Mind azonáltal igen jól esnék ha méltóztattnék Excellentiád Feölséges Consilliumtul T. N. Weszprim, és Fehér Vármegyékre parantsollatokat exoperálni,[24] hogy azoknak tojásokat ki irtassák, mivel pedig nagy hellyen fekszik, és egy lehetettlennek látszik, hogy ezen két Vármegye azokat ki irtatthassa, azért méltóztattnék Excellentiád T. Somogy és Tolna közel lévő Vármegyékre-is parancsollatokat exoperalni méltóztassik Excellentiád, hogy segétségül legyenek, mert ha ezen tojások ki nem irtattnak jövő esztendőre nem csak a’ Vetéseket egészlen megemésztik, sőt a’ füvet is annyira, hogy a’ marhának nem csak nyári pascuatioja[25] nem lészen, hanem télre valót-is leg kevessebbet-is kaszálni nem lehet, és azon okbul csak most kezdettem el az őszi vetést, hogy most őszel-is a’ sáska meg ne emésze, Göböl járására ugyan ekoráig nem ment a’ Sáska, hanem csak a’ Szélére, de Mező-Komáromi s- Enyingi Köllesseket, és Mohorrakat, ugy az Legelő Mezőt meg ette, s- el élte annyira, hogy ideinek ellőtte Téli Szüllességre[26] [sic] szorul a’ Marha. Nyéki Pusztákon ugyan csak egy Völgyet, és Köllesseket lepte vólt el a’ Sáska, és azt nagyon meg emésztette, de onnand el takarodott.”
4. ábra: kártételek az uradalomban 1749. október 8-án
Nagy János viceispán tanácsai a sáskajárás elleni védekezés utolsó stációját jelölik ki: a lerakott tojásokat a szó szoros értelmében tűzzel-vassal kellett pusztítani, hogy legalább a következő év termése megmenekülhessen. Ez kulcsfontosságú volt, nem csupán a szántóföldi növénytermesztés szempontjából, hanem főként az uradalom gulyáinak és a híres nyéki ménesnek figyelembevételével is. A nagy termetű haszonállatokat legalább részben termesztett (vagy kaszált) takarmánnyal kellett etetni, hogy méretük, munkabírásuk (vágóállat esetében pedig hústömegük) megmaradhasson, gyarapodhasson. Az enyingi uradalom ilyen terén jelentős veszteségeket szenvedett; a tiszttartó két héttel később, október 25-én a következőképpen ír a kancellár-földesúrnak:
„Ménes, és Gulyabéli Marha hála Istennek jó Státusban vagyon; egyedül, hogy a’ tellelő Mezeit nagyon meg emésztette a’ Sáska, melly Sáska evel a’ mostanyi kemény havas idővel egészlen el veszet, de a toiása a’ földben meg maradott, azért méltóztassék Excellentiád azon lenni, hogy T. N. Vármegyék által ki irtattassanak, mert másképp, nem csak az egész vetést meg eméztik, sőt leg kevesebbet sem lehet kaszálni, és a’ Marhának nyáron sem lészen Legelő Mezeje, annyival inkább pedig a’ Göbölnek, mert mindenütt sok tojások vagyon a sáskáknak.”
Az enyingi uradalom, az ország többi részéhez hasonlóan, az ezt követő években sem mentesült a sáskajárás állandó fenyegetésétől: 1750-ben újabb rajok árasztották el az országot, ezúttal is jelentős károkat okozva. A század harmadik harmadában a szó szoros értelmében alig múlt el év komolyabb sáskarajzás nélkül. A paraszti családok, közösségek önmagukban keveset tehettek – mint láthattuk, a sáskák elleni védekezés elsődleges formája a következő rajzás megakadályozása (vagy legalábbis szűkebb keretek közé szorítása) volt, és ehhez is jelentős összeköttetések, a (piaci) termelésben érdekelt földesurak által (is) megmozgatott politikai-közigazgatási szervek együttműködése kellett. A sáska – az egyiptomi csapások egyike, az ínségnek az Apokalipszisben is emlegetett, örök szimbóluma – egészen a késő modernitásig a földből élők ostora, csapása, egyben a premodern mezőgazdálkodás jellemző velejárója maradt.
[1] Réthly Antal: Időjárási események és elemi csapások Magyarországon 1701–1800-ig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.
[2] MNL OL P 1314 Ni. 67348–67362.
[3] jelentette
[4] 62 és fél dénáron
[5] árulja
[6] árultatása, értsd: az árának megszabása
[7] járkálnak, rajzanak
[8] múlt hónap 15-én
[9] MNL OL S 20 No. 222.
[10] Réthly 1970, 184.
[11] értsd: csüdig
[12] körülbelül
[13] előző hónap 29. napjára datált
[14] folyó hó 1-én és 2-án
[15] megyegyűlés
[16] a Helytartótanácsnak
[17] kieszközölni
[18] előrehaladni
[19] itt: kiküldeni
[20] alázatossággal
[21] S[it] V[enia Verbo] – „Tisztesség ne essék szólván”, „Elnézést a kifejezésért”
[22] itt: párzik, szaporodik
[23] igénylésemre, felkérésemre
[24] kieszközölni
[25] legelője
[26] minden bizonnyal: takarmányoztatásra
