Az MTA BTK Lendület Tíz Generáció Kutatócsoport 2021. október 12-én tartotta Struktúrák és reprezentációk: elitek és területi egyenlőtlenségek Magyarországon a 18–20. században című konferenciáját a BTK Történettudományi Intézetében. A konferencián 12 előadás hangzott el. Az első, Az elitek vidékképe a polgári korban című szekciót Petrás Éva (NEB) A szociális kérdés alakváltozatai: Czettler Jenő mezőgazdasági szociálpolitikai koncepciója c. előadása nyitotta. Petrás Éva emlékeztetett rá, hogy Czettler Jenő életét és munkásságát saját korában elfoglalt közéleti és tudományos pozíciójának jelentőségéhez képest a mai napig csupán szerény történeti recepció övezi. Ezzel szemben Czettler – életművének 1945-öt követő negligálása ellenére – nagyívű életpályát futott be, amely három szálon – tudományos, közigazgatási és politikai téren – és két meghatározó tematika: az agrárpolitika és a szociális kérdés mentén bontakozott ki, s amelynek koherenciáját sem az első, sem a második világháború okozta életpálya-törések nem befolyásolták.

Czettler írásai azért is tarthatnak számot az érdeklődésre, mert olyan prizmán át láttatják a magyar agrárium egykorú valóságát, a mezőgazdaság helyzetét, az agrárszegénység problémáját, amelyek a gyakorlati problémák elméleti szintű megközelítését nyújtják. És ez fordítva is igaz: mivel a politikai elit tagjaként egész életét a magyar vidék, az agrárium tanulmányozásának szentelte, az is kitartóan érdekelte, hogy a tudomány felől a politikába, illetve a gyakorlatba mit lehet átvinni, megvalósítani, így tudósi és politikusi kettős helyzetét mindkét irányban kamatoztatta. Az előadás Czettlernek a mezőgazdasági szociálpolitika témájában kifejtett koncepcióját e kettős helyzetéből kiindulva mutatta be.

Gárdonyi Máté (PPKE HTK) A 19. század végi egyházpolitikai küzdelmek és a vidék problémáinak felfedezése c. előadása elején hangsúlyozta, hogy az 1890-es évek első felében elfogadott vallásügyi törvények Magyarországon is feszültséget idéztek elő a liberális politikai elit és a katolikus egyház között. Az új helyzet a katolikus érdekek új típusú érvényesítését kívánta, amihez mintát szolgáltatott az előző évtizedek német és osztrák fejlődése (politikai katolicizmus, egyesületi katolicizmus), valamint XIII. Leó pápa társadalmi tanítása (szociális katolicizmus). A nyilvánosság felé küldött üzenetekben hangsúlyossá vált a hivatkozás „a népre”. E flexibilis fogalom egyaránt jelentette az egyház laikus tagjait, a választójoggal nem rendelkező többséget, a társadalom alsóbb rétegeit, és a földműveseket. A katolikusok erejét reprezentálni hivatott népgyűlések a vidéki lakosságot mozgósították (a nemzetiségi régiókban is). A modern tömegpártként szerveződő Néppárt programjában szerepelt a kisgazdák érdekeinek védelme. A katolikus egyleti élet nyitottá vált a falusi lakosság irányában, és az egyház égisze alatt törekedtek érdekvédő-önsegélyező parasztegyesületek, hitelszövetkezetek szervezésére. Az évente rendezett Katolikus Nagygyűlések tematikájába az agrárkérdést is beillesztették, elsősorban a kisgazdák helyzetére fókuszálva; de a keresztényszociális irányzat érzékeny volt a társadalmi leszakadás, a kivándorlás és az uradalmi cselédség problémáira is. Az egyházi nagyjavadalmak kérdését is felvetették, a földbérlet támogatásának formájában. E komplex törekvések egyik szószólója Prohászka Ottokár volt, aki teoretikusan is közelített a vidéki társadalom problémáihoz (keresztény indíttatású szociálpolitika, az egyház szemléletváltása a modern világ kihívásai láttán). 

Koloh Gábor (ELTE BTK) „Nálunk a dollár rendes fizetési eszköz.” A magyar gazdasági elit vidékképe a kivándorlási ankétokon (1907–1908) c. előadásában a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége és a Magyar Társadalomtudományi Egyesület 1907-ben és 1908-ban rendezett, nyomtatásban megjelent kivándorlási ankétjainak anyagát dolgozta fel. A felszólalók a magyar gazdasági és szellemi élet széles körét reprezentálták, akik a kivándorlásról alkotott véleményüket jelentős részben saját tapasztalataik alapján fogalmazták meg. Megnyilatkozásaik alapján látható, hogy a vidéki népességre potenciális ipari munkaerőként tekintettek, akik gondolkodásában, önképében a hozzászólók észlelték a jobb, magasabb életnívó iránti igényt, az egyes falusi közösségeken belül presztízsfelhalmozás nyomasztó hatását, a többletigények fokozódását, az öltözködésben, lakáskultúrában kifejeződő gyors és mélyreható átrendeződést. A felszólalók számára több esetben is zavart okozott, hogy a tapasztaltak, hallottak szöges ellentétben álltak a parasztságról alkotott kimerevített, némileg idealizált képükkel és cselekvési terveikben csak kevés megoldást láttak megvalósíthatónak a helyzet kezelésére.

Rövid szünetet követően két előadás hangzott el a Történelem alulnézetben c. szekcióban.

Ispán Ágota (BTK NKI) Panasz, feljelentés, rágalom. A levélírás változása a 20. század közepén a Mezőcsáti járás példáján c. előadásában rámutatott, hogy a 20. század első felére már a parasztság körében is egyre inkább hétköznapi tevékenységgé vált a magáncélú levélírás, ám az állami szervekkel közvetlenül levelező falusiak tömeges megjelenése az államszocialista korszakhoz köthető. Az előadó a népvagyon védelme és a visszaélések leleplezése érdekében 1957 végén létrehozott, és ezzel összefüggésben a közérdekű bejelentések és panaszok kivizsgálását végző Népi Ellenőrzési Bizottsághoz – a Borsod megyei Mezőcsáti járás falvaiból 1968–1989 között – beérkezett leveleket vizsgálta. Az írott bejelentések kapcsán a levélírás jellemző nyelvi-formai jegyei mellett kitért a levélírók által ügyük pozitív elbírálása reményében alkalmazott stratégiákra, érveléstechnikákra, azok NEB-ellenőrökre gyakorolt hatására, továbbá a bejelentők lehetséges motivációit rekonstruálta.

Csikós Gábor (BTK TTI) A kényszerkollektivizálás tapasztalattörténete a nyugati sajtótükörben c. előadásában abból indult ki, hogy a kényszerkollektivizálás befejező hullámát a pártállami narratíva erőszakmentesnek, a meggyőzés erejével létrejövőnek ábrázolta. Levéltári források cáfolják e narratívát. Az előadás Svédországban megjelent újságcikkeken keresztül mutatta be, mit jelenített meg a téeszesítés tapasztalattörténetéből egy sajtópluralizmussal rendelkező, a kor viszonyai között távolinak számító ország. A svéd újságírók alapvetően a pártállami sajtó és szociográfiák dekonstruálásán, valamint emigráns magyar írók helyzetelemzésén keresztül készítették el cikkeiket, amelyek konkrét helyek (Ménfőcsanak, Mezőtúr, Gellénháza) és esetek ismertetésével tárgyalták az eseményeket –helyet adva az alulnézeti perspektívának is.

A délutáni program a Területi fejlettségi különbségek a 18. századi Magyarországon című szekcióban folytatódott. Szilágyi Zsolt (DE BTK) A Kárpát-medence integrálódása a kontinentális gabonakereskedelmi hálózatba 1790–1820: a táj piacközpontosodásának történeti ökológiai kontextusai c. előadásában amellett érvelt, hogy a történeti klímarekonstrukciós modellek felhasználásával igazolható: a Kárpát-medencében a hőmérsékletváltozással szemben a csapadék mennyiségének alakulása és eloszlása meghatározóbb volt agrárgazdasági szempontból. A Rácz Lajos nevével fémjelzett modell adatbázisa ugyanakkor lehetővé teszi, hogy utólag megbecsüljük, mely időszakokban alakult kedvezően az időjárás a nagyobb búzatermések betakarításához. Bizonyítást nyert, hogy a kis jégkorszakon belüli, 18. századi éghajlatváltozás átmenetileg egy korábbi koroktól elérő, stabil klíma kialakulásához vezetett 1720/30 és 1780/90 között. Ez a periódus egybeesett a Kárpát-medence látványos népességnövekedési időszakával. A számítások alapján a stabil éghajlat alatt két kiemelkedően bő termésű időszak is valószínűsíthető, ami kanonizált tudásunkkal szemben más megvilágításba helyezi az említett demográfiai folyamatot: eszerint a természetes szaporodás szerepe legalább olyan meghatározó lehetett a Kárpát-medencei népességnövekedésben a 18. században, mint a bevándorlás (betelepülés, betelepítés). Mindez jól mutatja, hogy ezzel egyidőben milyen jelentőségre tett szert a gabonakereskedelem hálózatosodása a Kárpát-medencében. Bácskai Vera és Nagy Lajos korábbi kutatásai alapján jól ismert a régió piacközpont-állományának, vagyis a főbb vonalaiban már az 1820-as évekre kialakult városhálózatának a szerkezete. E szerkezet kialakulásában pedig, az előbbiek fényében, meghatározó szerep jutott a népességrobbanásnak, vele együtt az alapvető élelmiszerszükséglet, illetve -kereslet megemelkedésének és a kontinentális gabonakereskedelmi hálózatba való integrálódás folyamatának is. Az európai városok piacainak búza árindexeit összehasonlító elemzése révén rámutatott arra, hogy a fontosabb hazai gabonapiacok árindexváltozása mindinkább illeszkedett a nyugat- és a közép-európai piacok trendjeihez. A számítások bizonyítják, hogy árképzés alapján az alföldi és a kisalföldi gabonakereskedelem már a 18. század végére integrálódott a kontinentális gabonakereskedelmi hálózatba, azaz jóval korábban, mint azt eddig gondoltuk. Már a vasútvonalak kiépülése előtt legalább fél évszázaddal megelőzően igazolható e kapcsolatok működése s egyre szorosabbá válása. Összességében ezek az eredmények indokolttá teszik a kérdéskör további komplex vizsgálatát, tekintve, hogy az eredmények új megvilágításba helyezik a Kárpát-medencei „piacközpontosodás”, későbbi urbanizálódás-modernizálódás folyamatát, de ezzel együtt a polgárosodás-polgáriasodás előzményeit is.

Céhek és céhes iparosok területi megoszlása Magyarországon a 18. században címmel Tuza Csilla (MNL OL) és Szulovszky János (BTK TTI) számolt be közös kutatásuk első eredményeiről. A vizsgált időszakra vonatkozóan nincs országos méretű, teljes körű iparos-összeírás, a rendelkezésre álló conscriptiókat területenként kell összegyűjteni és kiértékelni. Ezek általában csupán a céhek fajtáit ismertetik, a létszámokat is feltüntető statisztikai adatok igen ritkák. A Helytartótanács levéltári anyagából a birodalmi céhreformhoz kapcsolódó rendezés miatt megbízhatónak számít az 1731. évi metszet. Ekkor 102 településről és 3 megyéből (Békés, Tolna, Ung) vannak összesített adatok mintegy 60 féle kézműves mesterségről. Az ezt követő fél évszázad során immár csaknem 230 településről és 30 újabb mesterségről tájékoztat a Helytartótanács Acta mechanica iratanyaga. A szórványos statisztikai adatsorokat az előadás 38 szabad királyi város iparűzőinek 1777-es összeírása bemutatásával illusztrálta.

Tompa László (BFL) Törpebirtokostól az óriás uradalomig: a szerződéses jobbágyság Veszprém, Sopron, Borsod és Bihar vármegyében c. előadásában abból indult ki, hogy a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során keletkezett iratanyag a kora újkori Magyar Királyság egyik legszemléletesebb és mindenképpen az egyik legátfogóbb társadalomtörténeti forrása. A községek kilenc kérdőpontos vizsgálataiban az összeírók nagy gonddal jegyezték fel a paraszti „praestatio” – a földesúrhoz való anyagi és jogi kötődéseket meghatározó adózási rendszer – különféle formáit: a „régi szokást”, az urbáriumot, a privilégiumokat, és főként a jobbágycontractust: az uraság és a jobbágylakosság kétoldalú szerződését, melyet általában a jobbágyi függésnek a lakosság szempontjából legelőnyösebb formájaként szokás értékelni. Tompa előadásában egy szélesebb horizontú kutatás részeredményeit mutatta be. A címben szereplő négy vármegye összesen több mint 850 helységének adózási formáit elemezte, értelmezve a szerződéses jobbágyság regionális sajátosságait, rámutatva az egyes megyékben a jobbágycontractus társadalmi, etnikai és birtoklásmódbeli vonatkozásaira, egyúttal kitért a szerződések megszűnésének okaira is.

Demeter Gábor (BTK TTI) Társadalmi-gazdasági és demográfiai egyenlőtlenségek a 18. századi Magyarországon. Egy adatbázisépítés első eredményei c. előadásában a 2021 októberére elkészült 18. századi adatbázis alapján villantotta fel az abban rejlő lehetőségeket. Az előadó kitért a mostanra 2 millió adatot, 13000 területi entitást és 250 változót tartalmazó településsoros adatbázis használatának problémáira, első eredményeire, a benne rejlő lehetőségekre és a lehetséges továbbfejlesztési irányokra. Az adatbázis többek között integrálja az 1720-as Conscriptio regnicolaris, az 1773-as Lexicon Locorum, az 1786-os kancelláriai összeírás, az 1785-ös népszámlálás, a Vályi-féle 1797-es országleírás és a Bácskai Vera hagyatékból előkerült Ludovicus Nagy-féle adatsort. Demeter végül az erdélyi településekre elvégzett szisztematikus elemzéssel demonstrálta az 1750-es regionális fejlettségi mintázatok értelmezési lehetőségeit.

A konferencia záró, A közép- és hosszú távú területi változások mérése és az összehasonlítás problémái című szekciójában Jankó Ferenc (SE – ELTE TTK) Vidéki átalakulás az osztrák–magyar határtérségben, 1910–2011 c. előadásának kiindulópontja az volt, hogy Burgenland kereken 100 évvel ezelőtt vált Ausztria részévé. Sopron Magyarországnak ítélésével egy tulajdonképpen teljes mértékig rurális régió lett az ugyancsak újonnan megszülető Alpi-Ausztria része, annak keleti perifériája. Az előadás azt a kérdést járta körül, hogy Burgenland hogyan integrálódott Ausztriához fejlettségi, modernizációs értelemben. Ehhez Jankó három időkeresztmetszetben (1910, 1960/61, 2001–2011) vizsgálta meg a tágan értelmezett osztrák–magyar határtérség (Kelet-Alsó-Ausztria, Kelet-Stájerország, Burgenland, Győr-Moson-Sopron és Vas megye) területi folyamatait az elérhető, és a határ két oldalán egymással kompatibilis népszámlálási adatok bázisán, 1910-re járási, utóbb pedig települési térszerkezetben. Az előadás számos térképpel demonstrálta, hogy a korábbi észak-dél térszerkezeti vonal mellett miképp jelent meg a nyugat-keleti fejlettségi lejtő, miközben Bécs is visszaszerezte a második világháború után elvesztett térségi szerepét a határtérség magyar oldalán. Mindezek mellett az erőteljes vidéki népességfogyás és elöregedés jelentős trendnek bizonyul mindkét oldalon, ugyanakkor a lakókörnyezeti infrastruktúra terén való összevetésben az osztrák vidéki területek nehezen behozható előnyre tettek szert a határ innenső oldalával szemben.

Bán Gergely Károly (MNL HBML) Lélekszámok tükrében A trianoni településállomány statisztikai városhierarchia-vizsgálata, 1785–1930 c. előadásában kiemelte, hogy a különféle diszciplínák a városiasodottság különböző tényezőjét helyezik előtérbe. Ebből kiindulva egyaránt beszélhetünk geográfiai, közigazgatási (jogi), statisztikai stb. városhierarchiáról. Ráadásul ahány városfogalom, annyiféle városhierarchia konstruálható. Előadásában Bán hosszú idősoros statisztikai városhierarchia-vizsgálata eddigi eredményeit vázolta: hét időmetszetben (1785; 1869; 1880; 1890, 1910; 1920, 1930) vizsgálta visszamenően a trianoni településállományban az ezer lakos fölötti (1930) településeket. Adatbázisában rögzítésre kerültek a lélekszámadatok és az adott település nagytáji besorolása is, ezáltal lehetősége nyílt a területi különbségek, tendenciák megragadására. Megállapította, hogy míg 1785-ben egy viszonylag kiegyensúlyozott településállomány jellemezte az országot – kimagasló főváros és jelentős lélekszámmal rendelkező metropolisok nélkül –, addig 1930-ra ez jelentősen átformálódott a trianoni határokon belül. A két világháború közötti időszakra úgynevezett konkáv-konvex forma rajzolódott ki a rank-size vizsgálat alapján. A főváros magasan kiemelkedett a településállományból és őt követte néhány magas lakosságszámmal rendelkező alföldi nagyváros (Debrecen, Szeged, Kecskemét), utánuk viszont egy meredek törésvonal mutatkozik a lélekszámok vonatkozásában, majd az állomány középső és alsó szegmenseiben egyenletes csökkenés figyelhető meg. A regionális különbségek vonatkozásában Bán rámutatott, hogy a két végpont között mért lélekszám növekedés alapvetően két régiót érint, az Alföldet és a fővárost, s annak agglomerációját. Előbbit a többközpontúsággal és az alföldi nagyvárosok relatív fejlettségével indokolta, utóbbit pedig a főváros erős kisugárzásával.

Mikle György (BTK TTI) Területi fejlettségi különbségek Esztergom és Komárom vármegyékben (1910–1941) c. előadásában a történeti földrajz kvantitatív módszerein alapuló kutatását mutatta be: a Duna két partján egykoron ugyanazon megyékhez tartozó települések Trianon utáni szétfejlődését, illetve útfüggőségét tette mérlegre. A három évtizedet felölelő vizsgálat során komplex, települési léptéken mérhető fejlettségi mutatók segítségével modellezte az életminőség alakulását. Hangsúlyozta a Csehszlovákiához került, illetve a Magyarországon maradt megyerészek földbirtokviszonyainak eltérő alakulását, az állami birtokpolitikák, illetve nemzetiségi politikák jelentőségét. Az 1910-ben és 1938/1941-ben rögzített statisztikai adatok alapján a népesség foglalkozási szektorok szerinti megoszlása tartósan domináns hatást gyakorolt a fejlettség területi képére, ezért a városok, valamint a Gerecse és a Vértes térségének bányászközségei mindkét időmetszetben a legfejlettebb településeknek tekinthetők. Ugyanakkor a Kelet-Csallóköz, valamint a történeti Komárom vármegye északkeleti része úgy a határmegvonás előtt, mint azt követően is a fejlettségi rangsor legvégén foglaltak helyet. Mindemellett néhány, a Duna bal partján található község – elsősorban az önálló mezőgazdasági keresők arányának növekedése révén – az első csehszlovák korszak végére előbbre tudott lépni a települési rangsorban.